• 

Felfedezôút egy ezerarcú világban

Titokzatos India

Sokan a mai napig  Indiát a mesék országának tartják, mégis ellentmondásos érzéseket válthat ki belőlünk változatos és lenyűgöző színeivel, formáival, ugyanakkor a kellemetlen szagokkal, és az óriási méreteket öltött szegénységgel. Az izgalmas élményekhez egyfajta benső utazás is párosul, a legrejtélyesebb és legnehezebb: önmagunk felfedezése.
Indiába utazni bátorság, kell egy olyan benső indíttatás,  hogy az ott élő emberek szemében megpillanthatjuk saját magunkat, mint egy tükör, elénk varázsolja, lelkünk mélyen elrejtett titkait. India csak annak fedi fel elrejtett titkait és csodáit, aki képes a feltétel nélküli elfogadásra, befogadni mindazt, amit ott kapunk és aki-e csodákat megpillantja, annak szívét rabul ejti egy életen át.
Engem egy látomás repített el Indiába, mindig is vonzott ez a mesés ország, de nem foglalkoztam vele különösebben. Aztán egy betegségnek köszönhetően utam egy kineziológushoz vezetett, ahol elkezdtem fokozatosan EMLÉKEZNI. Csodálatos, és egyben tragikus indiai képek peregtek le előttem, és tudtam, látnom kell Indiát. Miután meggyógyultam, a vágy, hogy lássam a bennem élő képek színterét, egyre nyugtalanabbá tett, és éreztem nyugalmat csakis az utazás hozhat. Ketten indultunk útnak, útitársamat sorstársamnak is nevezhetném…

DELHI.

Az ország fôvárosa egy folyam partján emelkedik. A folyó régi szanszkrit neve Jamuná, melynek partján egykoron hősi csatákat vívtak a hatalomért és az igazságért. India történetében kiemelkedő-e vidék szerepe, itt épültek és dőltek romba India nagy birodalmai. Delhit a világ egyik legrégibb városának tekintik.  A ma is fennálló város (Új-Delhi nélkül) tulajdonképpen az a város, amelyet Sáh Dzsehán nagymogul alapított a 17. század első felében. Delhi, mintha sűrített mása lenne egész Indiának.

A megérkezés sokkhatás annak, aki még nem járt ázsiai területen, éjjel-nappal emberek tömegesen nyüzsögnek az utcákon, fanyar szagok terjengnek a levegőben, fülledt melegben és kaotikus közlekedésben (persze, csak számunkra az). Folyamatos hangzavar, dudaszó közepette igyekszik az ember szállást keresni. Fő közlekedési eszköz a riksák különféle változatai.
Megérkezésem drámai volt, életem első ázsiai útja, hajnali fél kettő, útitársamat kirabolták még a repülőtéren, engem meg a sírógörcs kerülgetett… Egy gondolat zakatolt egyre hangosabban a fejemben: Mit keresek én itt? Haza akarok menni! A repülőn szerzett alkalmi magyar útitársaink siettek segítségünkre, és kalauzoltak el átmeneti szálláshelyünkre. Megdöbbentő volt a látvány az éjszaka közepén, szálláshelyünkön szobánk felé igyekezve, lépten-nyomon földön alvó indiai emberek tömegein kellett átlépkedni, a mozdulatlan testek között szlalomozni. Már pusztán az a tény, hogy én átlépjek és keresztül gázoljak embereken rémisztő volt.
Szobánk lehangoló, egy ici-pici fürdőszobával, ahonnan inkább kifordultam, s úgy gondoltam, inkább nem erőltettem a tisztálkodást.

A belvárosban hosszú bazársorok találhatók, gyönyörű selymek, és szárik (indiai népviselet) pompáznak és csábítgatják a pénztárcáinkat, természetesen alkudni kötelező. Egymást követik a hindu mitológiában roppant szerteágazó istenségek templomai (Siva, Brahma, Vishnu stb.), némelyik templom hagy kivetni valót a tisztaságán…

A belépés szigorúan mezítláb lehetséges, eleinte zavart, hogy a piszokban lépkedek, talán még ingerültté is váltam tőle, de ahogy teltek a napok és megnyíltam India számára, már egyáltalán nem feszélyezett. Az egyik kedvenc helyem, illetve templomom Delhiben a Szikhek egyik főépítménye volt. A szikh vallásról érdemes tudni, hogy egyszerű és tiszta egyisten hit. Alapítója az ősi hinduizmus alapvető tanításait egyeztette össze az iszlám szigorú egy isten hitével, közben megtartotta a lélekvándorlás elvét. Híveit szikheknek, azaz tanítványoknak nevezte, hierarchiát nem létesített, a szikhizmus talán a világ egyetlen magasabb rendű vallása, melynek nincs papsága. Minden szikh férfi, ha ismeri a szikh Szentírást, papi teendőket végezhet. Szertartás jóformán nincs is, az istentisztelet voltaképpen csak a Szentírás olvasásában és himnuszok éneklésében áll. Az egyik legharcosabb, legbátrabb nép hírében állnak. A templomba lépve hihetetlen nyugalom telepedett rám, jó érzéssel nyúltam el én is a földön, és átadtam magam az édes meditációnak. Meditatív zene, énekszó szállt a levegőben, bármerre néztem, csak a békét éreztem. Velem volt egy kisfiú hatalmas barna szemeiből, érdeklődő kíváncsiság és szeretet áradt. Nem tudom mennyi idő telt el ott, csak úgy, azt hiszem kicsit megállt az idő. A kisfiú kivitt minket a templom belső udvarába, ahol egy csodálatos szépségű medence fogadott, hófehér márvány oszlopsorokkal körbevéve. Ezután a csöpp idegenvezetőnk levitt a templom alagsorába, ahol a földön ültek az emberek hosszú sorokban egymással szemben és a templom ingyen konyháján táplálkoztak. Nem volt számukra kérdés és számunkra sem, ha már az élet odavezérelt, hogy leüljünk közéjük, és engedünk a vendéglátásnak. Fantasztikus érzés volt velük lenni és érezni a köztük levő összetartó energiát.
   
BENÁRESZ.

Benáresz a hinduk legszentebb városa a Gangesz síkság szívében, a szent folyó hosszú útjának csaknem a középpontjában fekszik. A hinduizmus fontos színtere, itt jöttek létre az ősi hősmondák a Mahábhárata és a Rámájána, amelyek a hinduság gondolatvilágának szellemi forrásai. A város más néven Varanasi, két kisebb folyó a Váráná és az Aszi nevének összefűződéséből ered. A szent város a Gangesz bal partján fekszik, autóval és vasúttal jól megközelíthető.
 Varanasi új modern részében  széles utcák és terek váltakoznak, de ahogy a régi városrészhez érünk egyszerre egész más világba jutunk. Keskeny sikátorok, zeg-zugos bazársorok, apró terekkel megszakított szűk utcácskák valóságos labirintusában találjuk magunkat. Ezeken a keskeny, szűk utcákon jönnek-mennek, lebzselnek a legkülönbözőbb néptípusok. Néhol egy-egy tehén, vagy szent bika állja utunkat, ezzel elzárva a sikátort. A zarándokok és vezeklők tarka sokasága hömpölyög az utcákon.

A spirituális központként emlegetett város jelentőségét elsősorban a Szent Gangának köszönheti. Kis bárkák állnak kikötve, és néhány rúpiáért kibérelhetünk egyet. A kiépített folyópartot lépcsősorok szegélyezik. A folyóparton egymást követik a paloták és zarándokházak. Egy bárkát bérelve végigcsorogtunk a vízen, miközben az evezős alkalmi idegenvezetőként lépett elő és folyamatosan mesélt a város történetéről és szokásairól.
Holtak városának is nevezik Varanasit. A folyópartra érkezve jellegzetes édeskés, enyhén bűzős fura szag terjeng a levegőben, ugyanis itt zajlik a halottégetés. A Dzsalszain gáton, közvetlenül a part mellett terül el a halottégető tér. Nemcsak a helyiek holttestei hamvadnak itt a máglyákon, hanem igen sok ájtatos hindu csak azért vándorol el öregkorában Benáreszbe, hogy itt érje a halál és a hamvait a szent folyóba szórják. A bárkákról viszonylag jól lehet látni a szertartást, ahol a gyászszín a fehér. A halotthamvasztás szünet nélkül folyik. A családtagok és a rokonok szótlanul ülik körül a máglyát és keleti türelemmel várják, míg elhamvad. Sírás, jajveszékelés szinte ismeretlen fogalmak.
Estefelé a bárkából néztük a halottégetést teljes hipnózisban

Nyugati ember számára egyszerre hátborzongató és érdekes látvány, hogy míg a folyó egyik részében hamvat szórnak, egy kicsit arrébb a hindu hívők százai fürdőznek, imádkoznak, ruhát mosnak, sőt még isznak is belőle, nem beszélve a szent bikák lubickolásáról. A férfiak ágyékkendőre vetkőzve merülnek a Gangeszbe, míg a nők teljesen felöltözve veszik ájtatos fürdőjüket. Szerencsémre egyik este részese lehettem egy vallási ünnepnek, amit Ráma, Vishnu isten egyik földi megtestesítőjének tiszteletére rendeztek a folyóparton. Ünneplő, táncoló tömeg, felszabadult hangulat követte a komoly rituális szertartást. Fura ellentmondást éreztem, ahogy a parton égtek sorra a gyász tüzek és alig száz méterre, boldog ünnepség, zeneszó szállt. Egyszerre materializálódott bennem az elmúlás és az újjászületés, az a fajta mentalitás, hogy a halál nem valaminek a vége, hanem egy új élet kezdete.

AGRA.

Az Aranyháromszögként emlegetett térség egyik városa Agra, Delhi és Jaipur mellett. A város nem sokban különbözik a többi észak indiai várostól, a régi mohamedán hódítók tették naggyá, de igazi jelentőségét a moguloknak köszönheti. Nagy Akbár tette meg a várost székhelyéül és ő építette az agrai várat, ismertebb nevén a Vörös Erődöt, mely építkezést fiai, elsősorban Sah Dzsehán folytatott. Az Agrai vár minden köve dicsőségről és gazdagságról suttog.
A Tadzs Mahal, a város fő látványossága. E műemlékről már sokat írtak és számtalan fényképről ismeri az egész világ. Síremlék, hófehér márványból, színes kőberakások arabeszkjeivel díszítve. A Dzsamna folyó partján emelkedik és Sah Dzsehán nagymogul emeltette felesége Mumtadzs Mahal emlékére, aki 1629-ben halt meg. A mauzóleum 22 évig épült. Ezek a leírható adatok, de a lenyűgöző látvány leírhatatlan. Ami legelső pillanatban eszünkbe jut a „tökéletes szépség” fogalma. Ott álldogálván eszembe jutott Aquinói Szent Tamás, akinek tanai szerint az igazi szépség fogalma három kritérium útján valósul meg, a tökéletesség, a világosság és az illő arányviszonyok. Ezen építészeti remekműnél mindhárom feltétel testet ölt, valóban a tökéletes szépségvíziója előtt állhatunk, mely érzés szívszorító, és megható. Az épületben két márványkoporsóban fekszik békésen és mozdulatlanul Sah Dzsehán mogul és hőn szeretett felesége. Megpillantva e remekművet heves szívdobogás, eufória, rettegés és sírógörcs kapott el. Emlékszem… én már jártam itt…
A városban számos márványkészítő műhely található, ahova betérve bepillantást nyerhetünk, hogyan készült annak idején a Tadzs Mahal.

JAIPUR.

Jaipur már  a radzsputok földje, akik a mai napig megőrizték harcias szellemüket és lovagi erényeiket. Már nevük is mutatja, hogy büszke és önérzetes faj: rádzsput, szanszkritul királyfit, királyi leszármazottat jelent. A fegyvertelen, szelíd hinduk között a rádzsput képviseli a régi idők férfias szellemét. A rádzsput törzsek többsége hún-török eredetű, s eszerint a magyarokkal közös őstörzsből származott
A „Gyôzelem városa”- így is hívják Jaipurt. Az egész város egységes képet mutat, a házak szinte kivétel nélkül egyformára, méghozzá halvány vörösre, rózsaszínre vannak festve, fehér díszítésekkel. Ez a szín uralkodik még a maharadzsa palotáján, a Szelek Palotáján is. A „rózsaszínű város” nagyon üdítő látványt nyújt, és vidám hangulatot áraszt. Nekem talán kicsit fura volt ez a szín, furcsa volt, hogy mindent rózsaszínben nézzek. Miután már Rádzsásztán területén vagyunk, nem meglepő a teheneken és szent bikákon kívül, a tevék látványa.

A híres „Holt várkastély” Jaipur határában, az Ambíri völgyben található. A hegyoldalon emelkedő csodapalotához lejtős ösvény vezet föl a bástya tornyos nagy kapujához. A kapun belépve szelíd, vidám környezet fogad, a Dzsaj Mandír (Győzelmi Csarnok). Megláttam és szinte éreztem az egykori hősi diadalok mámorító illatát.  Néhány lépéssel odébb egy gyönyörű kertben találjuk magunkat, paradicsomi állapotokat idézve. Minden valódi zöld és pillanatról pillanatra érezhető, ahogy töltődsz energiával és jókedvvel. A vár, mint egy titkos labirintus rendszer, mindenhol van valami felfedezni való, sok zsákutca, sok szint, ahova lépcsőkön jutunk, fel vagy le és sosem látod hova jutsz el, mi a következő állomás. Olyan volt mintha megelevenedett volna az emberi tudat térképe. Szemet gyönyörködtető látvány, egyszerre megelevenednek a tündérmesék, az Ezeregyéjszaka álmai. A bástyafalakról a környező hegyekre nyílik a kilátás. Úgy éreztem, innen soha nem akarok elmenni…
 Lovakon, tevéken kívül, itt igen nagy kegyben állnak az elefántok. Indiában az állat más rangfokon áll, mint a Nyugaton. A hindu felfogás szerint, minden élet egy, csak a megnyilvánulási formái különbözők. Az élőlények tetteik, s érdemeik alapján emelkednek, vagy süllyednek a létezés rendfokozatainak lajtorjáján. A majmok is nagyon meghitt barátságban élnek az indiai emberrel, ami a hindu mítoszok világában Ráma történetéhez és Hanumán (majomfejű isten) tiszteletéhez fűződik. A városban szabóságok sorakoznak egymásután, ahol csodálatos, minőségi selymek, kelmék óriási választéka csalogat.

PUSHKAR.

A Pushkar tó körül épült fel a város, egy gyönyörű völgyben, vöröses hegyek ölelik körbe. Megrázó és mégis vérpezsdítő érzés volt meglátni azokat a hegyeket, melyekről odafelé vezető repülőúton álmodtam. A tónak nagy a jelentősége a hinduk szemében, ha elfogadjuk a hindu felfogást, akkor a Pushkar tó a világ legfontosabb pontja, mert az ősi hagyományok szerint, ott, azon a ponton, ahol, azóta a tó terül el, hívta létre Brahma, a Teremtő a világmindenséget. A tóhoz nem visz vasút, tongával (ez egy kis indiai jármű), vagy gyalogosan lehet megközelíteni. Sok zarándok igyekszik a szent tó felé. Az egész város nagyon nyugodt, békés, rengeteg zöld területtel. A tó tele van hatalmas halakkal, a tóparton hindu papok segítségével, néhány rúpiáért megszabadulhatunk régmúltra visszavezethető karmáinktól. A tópartra ekkor már én is a konkrét történetemmel érkeztem, amit indiai utam során, a különböző állomásokon, városokban fokozatosan kaptam meg, majd a tó vízén ringatózva elengedtem… Az emberek az utcákon vannak folyamatosan, elképesztő közvetlenséggel és kedvességgel mosolyognak ránk. Olyan ez a hely, mintha különböző kultúrák találkozási pontja lenne, rengeteg zarándok a legkülönfélébb kultúrák és vallások képviselői egymás mellett, egymással… Valahogy eltűnnek a különbségek, amik, azt gondolom valójában nincsenek is, csak az ego ravasz játékának és túlélési ösztönének az eszköze, következménye.
   
Egy kis ékszerhez hasonlatos ez a kis város a szűk utcáival, hangulatos bazársorokkal, éttermek és kávézók sokaságával. Több teaház is található a tea ínyencek kedvelőinek, az indiai teakülönlegességek színes palettájából válogathatunk legnagyobb örömünkre.

Két hetet töltöttem Indiában, ami ahhoz kevés volt, hogy bejárjam e hatalmas országot és hogy mélyen megismerjem az ott élő embereket, kultúrájukat, azonban ahhoz elegendő ez a kevés idő is, hogy belekóstoljak ebbe az egzotikus, egészen különleges világba és megszeressem. India valóban a mesék országa, én is rátaláltam ott a saját mesémre, egyszer csak megtaláltam azt, amiért útra keltem. Felfedeztem magamban Indiát…    

 

 

 

Gyermeklét

Gyermeknek lenni mindenhol más és mégis ugyanaz. Gyermekként élni néha nehéz, mégis könnyű. Gyermeknek megmaradni a legnehezebb feladat, nem gyermeteg, éretlen állapotban rekedt felnőttként sodródni a nagyvilágban, hanem felnőni és közben gyermeknek maradni.

Mi az a csoda, amit ezek a kis emberkék ösztönösen tudnak, amit valaha gyermekként mi is megtapasztaltunk, aztán felnőve elfelejtettük. Szeretnénk gyermekek lenni, keresünk folyamatosan egy elveszített titkot magunkban, de amit nagy hirtelen felfedezzünk az csak a felelőtlenül, gondtalanul tenni akarás. Valójában a gyermeklét nem erről szól, ők maguk sem tudnák szavakba önteni és elmesélni nekünk, mert nem lehet.  Ha beszélni próbálsz arról,  amit megélni kell, torzul. Ezért elég, ha figyelünk. Figyeljük őket, ahogy egyszerűen csak léteznek. A figyelem az első lépés mely a gyermekek felé visz, majd saját benső gyermekünk felé,  melyet általában jó mélyen eltemettünk magunkban.

A gyermeklét gyakran elcsépelt frázisai a tisztaság, a nyitottság, őszinteség, befogadás, a jelen megélése.  Ez mind így igaz, mi az, ami mégis más a felnőttekhez képest? A tudatosság, a gyermekek ösztönösen és nem tudatosan cselekszenek, élnek. Miért veszítjük el a tudatosság megszerzésével a befogadás és a jelen megélésének képességét? Ennek számtalan, átláthatatlan, pókhálószerű oka van. Ahogy telnek az évek, szűrők alakulnak ki és mindent, ezeken a szűrőkön keresztül látunk. Szűrő lehet neveltetés, családi minták, társadalmi konvenciók, vallási hovatartozás, földrajzi környezet, valamint elfojtott vágyak, félelmek, ránk zúduló elvárások özöne és az ezeknek megfelelni akarás kényszere.
Amikor elindultam az úton, hogy megkeresem önmagam, rájöttem, a bennem élő gyermeket keresem. Egész eddigi életemben őt kerestem, több mint tíz éve fotózom hivatásszerűen, a legjobb képeimen gyermekek szerepelnek, nem azért mert hálás téma, hálás téma bármi lehet egy fotós számára, a kérdés az, hogy vajon megtalálja-e?

Én megtaláltam a „témámat”, sokáig tartott míg rájöttem. Fotósként nem tűnt fel, valahogy mindig a gyermek társaságát kerestem munkáim során, önmagamat kereső emberként rájöttem. Döbbenetes felismerés volt, ahogy visszaköszöntek képeimen a gyermekek.
A gyermeklétet kutattam és kutatom ma is elszántan, rengeteg aspektusát láttam már, olyan volt, mintha tükörbe néznék, láttam azt, mi bennem él. A kíváncsiságomat, a vágyaimat, korlátaimat, félelmeimet, minden testet öltött, hogy szemtől szembe arcomba kacagjon, üvöltsön vagy éppen huncutul kacsintson rám a valóság.
Számomra a valóság bennem van, ami bent van, az van kint is.
A gyermeket figyelve látható, hogy csak úgy van, nem létezik számára az idő, mindenre nyitott és befogadó (gyakran mondogatjuk is büszke szülőként, olyan, mint a szivacs minden hatást magába szív) elképesztően figyel, a figyelme valódi, részletes.

A fotózás is a figyelem egy formája, mindent megfigyelek, majd amit látok, láttatom. Egyszerre tanulok, és tanítok. Először  befogadok, majd  kiáradok, akár egy levegővétel, egy csendes, suhanó lélekzet…

 

 

 

 

Egy lány a múltból

Naplórészlet

 

Egy lány a múltból, valaha közel állt hozzám sokáig, valójában nem ismertem őt, csak azt hittem, talán nem is szerettem…
Egyszer egy nap megállt velem szemben, egyszerűen kilépett a tükörből, nem akart többé a tükörképem lenni, ott állt, vérben forgó szemmel, a sok fájdalom eltorzította arcát és könnyben áztatta tekintetét, még így is szép volt. Elakadt a lélegzetem, tudtam, hogy elveszítem őt, először mérhetetlen dühöt éreztem, nem hagyhat magamra, mit képzel!!!

Féltem tőle, mit kezdek majd nélküle...?
Később a haragom fájdalommá változott, mintha egy réges-régi seb szakadt volna fel újra.
Napokig sírtam, nem tudtam szabadulni a fájdalomtól, aztán jobb lett.
Ekkor még nem is sejtettem, hogy az elválás egy hosszú folyamat lesz, nehéz lesz elengednem őt. Éreztem meg kell bocsátanom neki, csak úgy engedhetem el, de a megbocsátáshoz tudnom kell kivel is állok, álltam szemben.
Itt kezdődött el az én nagy kalandom, elszánt voltam, meg akartam ismerni. Utunk elsőként Indiába vitt, nem tudtam mi vár rám, de azt bizonyosan éreztem óriási hatással lesz a sorsom alakulására.
India valóban titokzatos és tele van mesékkel, a lány kézen fogott és egy mesébe csöppentünk, az ő történetébe. Indiába érkezve egyszerűen le kellett vennem egy szemüveget, ami csak felszínt látja, mocsok, szegénység, bűz. Eldobva ezt a szemüveget, elkezdtem Indiát valóban látni és nem túlzok, ha azt mondom, teljesen magával ragadott…

Hirtelen megelevenedtek a régmúlt szereplői, a hindu hősi eposzok istenei, a Tadzs Mahal világa.
Az érzés mely magával ragadott villám sebesen száguldozott velem. Átléptem egy hatalmas kapun, visszanézve megkönnyebültem, mert amit magam mögött hagytam már nem más, mint múltam megkövült érzései. Fogalmam sem volt mi vár rám, de elindultam egy úton, mert bíztam az ismeretlenben és ez a bizalom adott biztonságot. Egyszer csak a sivár úton megjelentek a színek, formák, illatok, maga az élet, úgy éreztem képes vagyok az egész világot befogadni.
Ott voltak az előttem tornyosuló hegyek, melyek egyszerre rémisztőek és lenyügözőek, de volt egy út, ami a hegyek közt cikk-cakkban ugyan, de haladt és vitt valamerre.
Láttam, ahogy jön felém egy hatalmas özönvíz, egy hullám mely mindent beborít, nem menekülhetek többé, mert már nem félek az elmúlástól sem. Szembenézve a legnagyobb félelmemmel a hullám megállt a lábaimnál, megszelíditettem.

Végre örülök, nevetek, ettől rettegtem?
Ebben a felismerésben jelenhetett meg egy új ajtó, melyen csak be kellett lépnem, semmire sem volt szükségem csak bátorságra...
Belépve egy csodálatos  új világban találtam magam, ami igazából nem is új, egy ősi, elfeledett világ, mely kódoltan bennünk van, rengeteg érzelem, szeretet, elfogadás, ahol minden elfér egymás mellett, boldog vagy, és azt érzed ezt kerested mindig is...

A lány csak ült velem szemben és némán mesélt valakiről, aki nem tudta, hogy ő kicsoda.
Élt egy jelmezben, mely kaotikus volt. Ránézve nem tudtad eldönteni férfi avagy nő. Bármelyik lehetett. Ez a Valaki mindig rettegett, mindig menekült. Kitől? Az árnytól, mely ott volt a nyomában folyamatosan. Meg akart tőle szabadulni még nem tudta, hogy ők összetartoznak és csak el kell fogadnia a létét. A nagy zsivajban ez a Valaki megszökött az árnyéktól, futott ahogy csak a lábai bírták, szaporán keze teli nehéz csomagokkal. Miközben szaladt a néptelen utcákon, érezte ahogy az öröm beköltözik a szívébe, arca megtelik ragyogással és elengedi sorban a csomagokat. Sikerült felpattania egy vonatra, ami senki földjére tartott. Az utazás végtelennek tűnt, kimerülve és megtörve ült a vonaton, nézett bambán és várt. Várt egy felismerésre, ami rövidesen az úton megérkezett. Rádöbbent, hogy ő egy nő.  Csodálatos változáson ment keresztül, ránézve nem volt kétség többé, izzig-vérig Nő.

Megállt a vonat, megérkezett, leszállt és a vonat tovább ment, eltűnt a semmiben még látta ahogy a sínpár felszívódik a homokban. Körülnézve rácsodálkozott ez lenne Senki földje? Egy hatalmas, sivár homoktengerben találta magát. Merre induljon, most mit tegyen? Tanácstalanságában a homok szétnyílt egy helyen és kiemelkedett egy útjelző tábla, egy nyíl mutatta meg rajta az irányt. A lány elindult abba az irányba amit a tábla mutatott, bandukolt egy darabig, hirtelen egy folyóparton találta magát. Tudta át kell kelnie a túlpartra. De hogyan? Félt és undorodott, mert a folyó mocskos és bűzös volt, nagyon erős sodrással. Ekkor megpillantott egy gázlót, ott indult el, kezében még mindig szorongatott egy csomagot. Nagyon vigyázott arra, miközben gázolt a térdig érő vízben, hogy nagyon ne legyen vizes. Fél úton tarthatott, mikor jött egy veszedelmes, hatalmas hullám és teljesen beborította, magával ragadva a kezében szorongatott utolsó kis csomagocskát is. Csurom vizesen ért partot. Egy hatalmas hegy tornyosult előtte, amin tudta fel kell jutnia. A semmiből ott termett egy létra, hát elindult felfelé. Minden egyes lépcsőfok hatalmas erőfeszítést kívánt meg tőle. Feljutva a hegytetőre egy csodálatos világ tárult szemei elé. Ott hevert előtte a természet a maga érintetlenségében, szebbnél-szebb színekben pompázott, teljesen lenyügözve őt.

Megpillantott egy faházikót,  mely telis-tele volt faszobrokkal és mindegyik szobor egy bölcs baglyot ábrázolt.Tudta ez ő maga, megérkezett.

 

 

Folyt. köv. 

 

 

 

 

Egy lány a múltból  

Naplórészlet II

 

A Nő a faházikót körbejárva a vállán hanyagul lelógó tarisznyába pakolt mindenféle formájú és színű köveket. A kövek súlyosak voltak, belenyúlt a tarisznyába, végigtapogatta a köveket, de már nem érezte a keménységet egyre lágyabb folyékony masszává alakult át. Nem értette mi történik, először talán picit meg is ijedt, körbenézett, látta minden  ami körülveszi folyamatosan alakul, változik pillanatról-pillanatra, hirtelen nem tudta álmodik vagy ez a valóság? A Nő rájött, minden az, aminek látni akarja, ő alakítja, formálja a saját valóságát...

 

Telihold ragyogott az égbolton, ahogy a fény elsötétedett, sötét éjszaka borult a lelkére és kezdetét vette kegyetlen harca a szörnyekkel. Magányos volt, kipakolt mindent a lelkéből, az oly gondosan elrejtett érzelmeit, félelmeit is. Jól tudta a sötétségben egyedül kell megvívnia a csatáját. Lehangoltságában felkapta egy forgószél, vitte-repítette sebesen magával, jól megpörgette majd kiköpte. Látta már a gondosan felépített légvárait, melyek olyan magasak voltak, hogy eltakarták előle a napfényt. Varázslatként peregtek le szemei előtt régmúlt képek egy kislányról, akit fogságban tartottak, állandóan bántalmaztak és éheztettek. Megszökött valahogyan, már maga sem tudja mi módon, amikor már az hitte vége az életének, rátalált néhány csodálatos tündér. A gyógyulásának egyetlen módja volt, ha elmerül a legmélyebb létező vízben, feneketlen kútban. Így hát a jó tündérek víz alá nyomták a kislányt, aki nagyon rosszul lett, mindene rettenetesen fájt, iszonyú kínokat élt át, a tündérek féltek belehal sérüléseibe. A kislány keservesen sírt, miközben a bőre elkezdett furán változni, a kígyóbőr mely egész testét beborította sebes volt és repedezett. A tündérek már tudták mi történik, véres küzdelemmel a  kislány levedlette bőrét.

 

A nő megrázta magát, hogy ismét visszataláljon a jelenhez és elhessegette a múlt ólomsúlyú perceit. Sokszor megbánta korábbi cselekedeteit, elgondolkodott, mi is az a megbánás? Rájött, olyan gyakran függött másoktól a környezetében, a függőség felszámolásának lehetősége lázas izgalommal és friss energiával töltötte fel meggyötört lelkét. Felismerte eddig hiába haladt látszólag előre, valójában egy helyben toporgott, ugyanazokat a köröket ismételgette szüntelenül, mert egy-egy nehézség hatására, mindig visszamenekült a jól megszokott mankóihoz. Értelmetlen hátraarc... csóválta fejét.

 

A Nő arca hirtelen felragyogott és szája mosolyra görbült. Elképzelte, hogy Ő egy hatalmas, magas, vaskos, gyönyörű fa egy tisztás közepén. Áll egymagában stabilan, szilárdan. Megjelennek rajta vagy mellette növények, állatok, emberek, majd tova tűnnek. Nem számít, mert a fa ugyanúgy áll középen. Nem függ senkitől és semmitől, közben folyamatosan változik, alakul, növekszik, de a lényegét nem veszíti el, az évszakokkal újra és újra megújul. A fa jól tudta SEMMI sem az övé, így MINDEN az övé lehetett. A Nő szívében eufória lett úrrá, nem kell félnie többé attól, hogy kitárja a szívét és emlékezzen, hiszen az összetört szívet is meg lehet gyógyítani, mert valójában a szívet nem, csak a körülötte levő falakat lehet összetörni. Érezte nincsenek határok, ha  a szívére hallgat és a SZERETET vezérli lépteit határtalan lehetőségei vannak. A való világ látszat csupán, a valóság hű tükörképe. Megérintette a korlátait, elcsodálkozott a sokaságon, minél inkább szabadult volna tőlük, annál több lett. Nem kell felszámolni, elfogadta korlátai létének végtelenségét és ekkor megérezte egy-egy röpke pillanatra a korlátlanságot.

 

Keresi, kutatja  elszántan útját, bolyong ki tudja mióta, hány életen át. Nem látja merre menjen, valójában pontosan tudja, csak egojának ravasz megtévesztő hadművelete ez a kóválygás. A tudatosság segít, ha tudatosan figyeli magát és befogadja a világot, az érzései pontosan jelzik az irányt, mint egy iránytű mutatják meg számára az utat. Ha megéli a jelent, a pillanatot és az érzést amit a pillanat szül...

 

 

Folyt. köv.

 

 

 

Egy lány a múltból

Naplórészlet III

 

A Nő egyszer találkozott egy angyallal vakítóan fehér, csodás lény volt. Kezét kezében tartva az Életről mesélt. Elérkeztek egy helyre, ahol egy férfi várta őket. Megpillantotta a férfit, tenyere izzadtságtól nedves lett, ajkai kiszáradtak az izgalomtól, azonnal tudta őt keresi. Kettesben maradtak egy rövid időre, kiderült számtalan kor és élet óta szeretik egymást,  most végre eljött az ideje az egymásra találásnak, de a tökéletes időzítésre még várni kell. Arra kérte a Nőt legyen nagyon türelmes, higgyen benne, bármi történjék is. Jól tudták szerelmüket még egy ideig titokban kell tartani. Megérintette  a Nő kezét és megkérdezte tőle  mi a szíve titkos vágya, a válasz a megvilágosodás volt. Én eljuttatlak oda, felelt a Férfi, majd megfordult és elindult. Egyszer még visszanézett és azt kérte ne feledkezzen meg a zenéről, az egymásra hangolódásról. Lassanként alakja eltűnt a távolban. Illatának és érintésének emléke maradt meg csupán. Az angyal ismét megjelent, így a nő megtudhatta átok ül szerelmükön, melyet egy eltűnt korban egy csalódott szerelmes szív tett reá. Az angyal segített és közösen megszüntették az átkot. A Nő egyedül maradt szívében telve szerelemmel és kérdések rengetegével.

 

Telt-múlt az idő, a Nő néha összefutott a Férfival, de az nem ismerte fel őt. Rengeteg kétség és bizonytalanság lett úrrá rajta, ennek ellenére felpattant egy gyors vasútra, érezte ezt kell tennie. A vonat villámsebesen száguldozott vele, és minden egyes állomás tartogatott egy meglepetést számára önmagáról. Egy felismerést, mely közelebb vitte eredendően isteni lényéhez. Az utazásra váltott jegy nagyon mélyre szólt, a felszín alá, ahol a sötétség az úr. A Nő a rettegés és a halálfélelem hálójában vergődött. Fuldoklott mert korlátai sokasága összepréselték. Időnként látta a kiutat, mert megnyílt egy ajtó, mégis bénultan állt szerepei fogságában. Segítségkérően nézett körbe, de saját magát látta visszatükröződni mások arcában. Ekkor megpillantott Valakit, aki háttal állt mellette, kellemes bizsergést érzett a szíve tájékán, ez az illat, ismerős...

 

 Tudata beszűkült, már nem érzett mást csak azt az ismerős illatot, már nem látott mást csupán egy széles vállat, mely hívogatón csábította. Az ajtó ismét megnyílt, még mielőtt végérvényesen beszorult volna személyiségének csapdájába, felpattant a Férfi hátára, aki erre szélsebesen, határozott, erős léptekkel átlépett az ajtón és tekintélyt parancsolóan utat tört. A korlátok tömege megnyílt előttük engedve ezzel számukra  a fény felé vezető utat. A Férfi nyargalt fel a hosszú lépcsősorokon, felért a felszínre, ahol vakító fény és világosság zúdult rájuk. A Nő boldog volt, érezte megmenekült, valami új indul el az életében. A Férfi közben nyomtalanul eltűnt.

  

Hosszú idő elteltével a Nőnek egyre ritkábban jutott eszébe ez a Férfi, azonban váratlanul ismét megjelent, álltak egymással szemben fürkésző némaságban. A Férfi nagy hirtelen félmeztelenre vetkőzött, megmutatva ezzel felső testrészét. A Nő legnagyobb döbbenetére nem egy testet látott, hanem egy különleges energiarendszert. Az életet adó energia örvénylett, áramlott, majd mutatott egy varázslatot, a szív találkozott az aggyal és a toroknál kiáradt. Óriási hatást gyakorolva ezzel mindenre ami körülveszi, bármit át tudott alakítani ez az energia. Megteremtette a hidat a tudat és a tudattalan között. A Nőt lenyűgözte a látvány, ugyanakkor megrettent-e hatalomtól. A Férfi megmutatta neki a Teremtés folyamatát, ezzel felfedve önmagát, a Nő tenyerébe helyezte életét. Ő azonban megijedt és menekülőre fogta, elszaladt tőle, mert kishitűsége erre sarkallta. A Férfi szaladt utána, többször utol érte, de a nő újra és újra kitépte magát karjaiból és elmenekült. Sokadik ölelésnél a Férfi karjai ráfonódtak a Nő szívére és nem eresztette. Érezte az ellenállás szűnik, ekkor elengedte őt, majd tova tűnt.Ezután a Nő kereste őt mindenhol szüntelenül, mindhiába. Egy kis idő múlva találkoztak, ahol a Férfi mindent megtett, hogy a Nő érezze, fontos neki, ők egyformák, valójában nem léteznek a kettejüket elválasztó falak csak a Nő tudatában. A Férfi figyelmessége, mint egy  masszát formálta át a Nő  konokságát és kishitűségét. A láthatatlan falak pedig hangos robajjal omlottak össze. Megszületett benne a bátorság, a Férfihoz lépett megmutatva önmagát ő is a tenyerébe tette életét. Elváltak, a Nő boldogságtól sugárzó arccal repkedett a föld felett. Remény teljesen várta, hogy a Férfi jelentkezzen, de ő nem tette. A Nő értetlenül szomorkodott.

 

Meghívták egy esküvőre, ahol találkozott egy régi kedves ismerősével. Sokat beszélgettek, közben rájött a fal mely elválasztja őt a boldogságtól a csalódástól való mérhetetlen félelem, melyet lezáratlan múltja generált. Szembesülve ezzel a ténnyel, egyszer csak ez a félelem elillant, semmivé foszlott, megszüntetve ezzel sötét hatalmát. A Nő nem tudta kinek az esküvőjére is kapott meghívást, hát megkérdezte ismerősét, aki meglepetten válaszolt a feltett kérdésre. Rámutatott a vőlegényre, aki nem más volt, mint az a Férfi, akit oly régóta keresett. Lábai földbe gyökereztek, megkövülten állt a lüktető ember kavalkádban. A Férfi sürgött-forgott a vendégek között mindenkihez volt egy-két barátságos szava. Őt észre sem vette. Ebben a bénult állapotban lépett hozzá egy küldönc kezében egy palackpostát szorongatva. A levélen egy elmosódott írás mesélt a Férfiról, üzenet a Férfitól. Egy kétségbeesett szerelmi vallomás arról, hogy a találkozás számára maga volt a mennyország, most, hogy a Nő végre nőként bátran készen áll, ő ijedt meg. Fél, hogy a Nő mellett elveszíthet mindent, amit eddig oly gondosan felépített, elveszítheti önmagát, a szabadságát. Találkozásuk után pánik lett úrrá rajta, egy váratlan fordulattal megnősült. Elvette egy régi kapcsolatát, a küldetését, amiben eddig egész életében hitt. A Nő megértette ebben a pillanatban miért nem lát menyasszonyt. A levél folytatódott, a Férfi szenvedéséről mesélt, húsát marcangoló vágyakozásáról a Nő után, félelmeiről, magányos boldogtalanságáról. Türelmet kért...

 

Kedves ismerőse közben csak beszélt szüntelenül. Elmesélte, hogy a Férfi még csak 12 éves, látszólag felnőtt, de párkapcsolatban probléma esetén csupán 12 éves. A Nőt sokkolta a hír. Rémült állapotban, fejében zúgott a sok információ, a hallottaktól kábultan távozott. Másnap egy barátjával cseverészett, ám a barát váratlanul a Férfiról kezdett beszélni és az esküvőjéről. Hosszas csend után elárult egy titkot: a Férfinak van egy eltitkolt 7 éves gyermeke. A Nő teljesen leforrázva ült némán, érezte valaki figyeli őt. Körbejáratta a tekintetét, felfedezett egy árnyékot a kávézó kirakatánál az utcán, befelé figyelt, őt nézte. Hirtelen kisütött a nap és fény vetült az árnyra felfedve őt, a Férfi volt.

 

Pereg az idő, a Férfi elvonult az emberek szeme elöl, néha napján megjelenik az őt figyelő tekintetek előtt, parádés mozdulatokat mutat be, az ember tökéletes egyensúlyának megteremtéséről és megtartásáról szólnak. A Nő azonban látja a Férfi nagyon szenved, beleizzad minden egyes mozdulatba, kínkeservesen tartja fenn saját egyensúlyát.

 

A Nő vár rá, ahogy ezt a Férfi is tette korábban, mert bizonyosan érzi, hogy hamarosan az önmagát remetelétbe kényszerítő Férfi is elfogadja sorsát és befejezi szélmalom harcát. Megszületik majd benne is az a bátorság, ami majd  a két szívet eggyé varázsolhatja, az a fajta Tudatos elköteleződés, melyben a szabadság elengedése megajándékoz a valódi Szabadsággal...

 

 

 Folyt. köv.

 

 

Találkozás az ősi értékekkel

  Afrika az anyakontinens

Kenya

 

Afrika szó hallatán sokakban még mindig a félelem és az előítéletek lépnek működésbe. Nem csodálkozom, hiszen folyamatosan mást sem hallunk a távolból csak szörnyűségeket, betegségekről, szegénységről és háborúkról. Afrikát lehet szeretni vagy nem szeretni, de hidegen biztosan nem hagy senkit sem, hacsak egyszer is rápillant valójában. Érdekes megismeréseket tartogat számunkra és nemcsak róluk, hanem önmagunkról is.
Afrika egy régi szerelem, 14 éves lehettem talán, amikor először elkezdtem foglalkozni vele. Az okát nem tudom, egyszer csak felébredtem egyik reggel és érdekelt Afrika. Eleinte vonzott a zenéjük, táncuk, a természeti adottságai. Elkezdtem olvasgatni róla, filmeket nézni és így figyelmem egyre inkább koncentrálódott e kontinens irányába. Hosszú éveken át csak vágyódtam oda, miközben egyre több információra és tudásra tettem szert könyvekből és hazánkban megismert afrikai emberektől. Amikor már teljesen felfokozódott bennem a kíváncsiság és megszületett hozzá a kellő bátorság, egy nap útra keltem Kenyába, az egyenlítő vidékére. Közel egy hónapot töltöttem ott, de igazából az idő lényegtelen is, legalábbis Afrikában mindenképp, egyszerűen nem létezik.
 „Az egész ország egyetlen hatalmas állatkert, a kerítés előtt pedig a tenger fürdőmedencéje”- így hirdetik Kenyát az idegenforgalmi prospektusok. Strand valóban van itt-ott vakítóan fehér. Vannak elefántok, oroszlánok, zsiráfok, az is igaz, hogy erre fele vadon élnek. De van sok más is: elsősorban emberek, kikujuk és luok, maszájok, szamburuk… legalább 40 népcsoport.

NAIROBI

Kenya modern fôvárosa olyan, mint bármely más főváros, az emberek bőrszínén kívül semmi sem utal arra, hogy Afrikában járnék. Talán kicsit csalódott is voltam emiatt, másra számítottam, bennem is volt egy előre gyártott kép Afrikáról, ami rögtön összetört és elgondolkodtatott a prekoncepciók és az elvárások témakörén.
Az európaiak csak 1850 táján kezdtek érdeklődni Kenya után, először a misszionáriusok, majd a felfedezők, kereskedők. A parton már időszámításunk kezdetekkor voltak kereskedelmi telepek, Arábiához, Perzsiához, Kínához fűződő kapcsolatokkal. Kenya Kelet-Afrika legismertebb, gazdaságilag legstabilabb országa. Nairobi nem szép város, nem is kifejezetten csúnya, elsőre meglehetősen érdektelennek tűnik. A városnak szinte nincs történelme.

Hajnalban érkeztem a repülôtérre, majd megszálltam egy viszonylag jobb külvárosi környéken. Az első csalódottságom után, ami igazából rólam szólt, ropogva törtek össze az illúzióim, elkezdtem figyelni és befogadni Afrikát. Figyeltem az embereket, a közvetlenségüket, nyitottságukat, egyszerűségüket. A közelemben volt egy bódésor, ahol árusok kínálták portékáikat elsősorban  gyümölcsöket. Rendszeres látogatójaként e bódésornak, a piactér derűjét élhettem át, ahogy az emberek adnak-vesznek, nemcsak élelmet, hanem információt és még azon is túl örömöt, szeretetet, figyelmet.  Az emberek, akik az árusokhoz betértek friss, isteni ízű gyümölcssalátát ropogtatva, mosolyogva csevegtek egymással, az idegenek is. Figyelmük egymás felé valódi volt. Engem teljesen beszippantott a bódésor bűvköre.
Nairobiban minden fejlettsége ellenére az utak hiányosak, járdák jóformán egyáltalán nincsenek, csak a poros, eső után saras földút. A közlekedés életveszély, komoly kockázatvállalás kell egy-egy úttesten átkelésnél, lámpák, gyalogos átkelőhelyek nincsenek. Az angol gyarmatosítás eredményeként a közlekedés jobb oldali, amit elég nehezen tudtam csak megszokni. A buszokra feljutni, akár a nagyobbakra, akár a kisebbekre, más néven matatura komoly lelki munka, bátorság, majd néha élet-halál harc.

SOUTH B

Nairobi városát a szegénynegyedek alkotják. Talán az egyik leghíresebb és hírhedtebb a Kibera elnevezésű, itt közel egy millió ember él összezárva egy viszonylag kis területen, amely akkora lehet, mint nálunk Zugló. A South B is egy ilyen nyomornegyed, ott megközelítőleg 400 ezer ember él. Többször jártam ott, emberekkel beszélgettem, borzalmas körülmények között tengetik életüket és mégis mosolyognak, foglalkoznak magukkal. Az asszonyok rendben tartják az otthonuknak nevezett bádogviskót, foglalkoznak a gyermekeikkel, egyszerűen teszik a dolgukat nem túlbonyolítva élik az életüket, élik önmagukat… A férfiak igyekeznek előteremteni a mindennapi betevőt. Azt éreztem valahogy minden külső borzalom dacára, itt még működnek a klasszikus minták, a nők valóban nők, a férfiak valóban férfiak és nem cserélődnek fel ezek a szerepek. A gyermekek minden nehézség mellett, amin akár a napi több kilométeres gyaloglást értem az iskolába vagy az ivóvízért, általában nevetnek, játszanak és gyermekek tudnak maradni.

Iskolában is többször jártam fantasztikus volt, ahogy a nyomornegyedben élő kis csemeték szemükben csillogó hatalmas tudásszomjjal szívták magukba az információkat. Tették mindezt egy sötét kis lyukban, ahol ők maguk is alig fértek el, gyakran a földön ülve sajátították el a számtan vagy az angol nyelvet.  Igaz van mit tanulniuk a könyvekből és a nyugati civilizációktól, de a szívükben hatalmas világosság van, ősi, könyvekből nem megtanulható tudás, azt hiszem nekünk is van bőven mit tanulnunk tőlük…
Egy pár napig életem forgatókönyve találkozott egy menekült etióp kolóniáéval, ahol szintén csodálatos külső-benső élményekben volt részem. Megismertem egy hihetetlenül bölcs 12 éves kisfiút, aki napokig szorosan mellettem volt és mesélt Etiópia történetéről, vallásáról, kultúrájáról. Berekedt (magyarul Áldott a jelentése nevének) a kisfiú, kis tanítómnak kaptam magam mellé.

EGY TALPALATTNYI ETIÓPIA

Az elsô, amit megtapasztaltam az etióp családdal, hogy a konyhájuk isteni, a vendégszeretetük tökéletes. Sajnos sok etiópnak állandó tartózkodási helye lett a menekült vagy éhségtábor. Számosan az eritreai polgárháború elöl menekültek, mások az északi aszályos vidékeket hagyták el - hogy új nyomorba jussanak. Igazi forradalom jóformán csak egyetlen országban volt a kontinensen: Etiópiában. Addisz-Abeba, a főváros modern épületei között az ősi etióp császári család emlékművei is felfedezhetők, mely család Salamon királyig vezette vissza családfáját. Etiópia kopt keresztény hagyományai a negyedik századig nyúlnak vissza. Meghívást kaptam egy szertartásra, ahol hatalmas máglya előtt díszbe öltözött pap mutatta fel a híveknek az egyházi kincseket. Jómagam is hófehérben voltam, fejemen kendő, hiszen fedetlen fejjel tilos a megjelenés a nőknek, akik ezzel Szűz Máriát szimbolizálják. A hívők kezében imabot és sistrum (kereplő), a mise végén vígasság az égő máglyát táncolták körbe hangosan dalolva, dobszó kíséretében. Sok történetet halottam még Sába királynőről, Salamon királyról és Jézusról, akinek keresztjének egy darabja a mende-monda szerint Etiópiában található.

Napokig együtt lélegeztem ezzel a családdal, gyakran kerülgetett sírógörcs, nem a körülményeik miatt, hanem attól az érzéstől, amit ott tapasztaltam. Láttam a  valódi szeretetet, mely elsöprő,  nem mérlegel, nem szab feltételeket és megszűnnek az elvárások. A szeretet, amit közöttük megélhettem kézzel foghatóvá vált, szinte meg lehetett érinteni a levegőben. Különös álmokat kaptam ott ajándékba, egy nőről, aki egy kútnál áll és találkozik egy férfival, aki maga a szeretet és elmondja neki, hogy aki az ő testéből iszik az a szeretet kútjából merít,  és halhatatlanná válik.
Az etióp közösséggel töltött pár nap tükröt tartott a család fogalmáról is, mint a legkisebb és legfontosabb egységről, az ősi értékekről, az összetartásról…

KIKAMBALA

Kikambala egy kis falu a Csendes-óceán partján, Mombasa mellett. Mombasa muszlim város, az egész város alapszíne hófehér, az ország idegenforgalmi központja rengeteg szállodával, étteremmel. Kikötőhelyként, kereskedelmi központként, katonai támaszpontként is fontos szerepet tölt be. A tengerparton több mint 200 évig a portugálok harcban álltak a szultánokkal az 1400-as években. Ekkor épült a város egyik fő látványossága, az akkor bevehetetlennek számító Jézus erőd. Az Indiába vezető tengeri út volt a tét és a rabszolga kereskedelem. A várostól alig félórányi autóútra van egy kis falu Kikambala. Egy árvaházban éltem a gyermekekkel, akik magukra maradtak és ezt a tényt a lehető legtermészetesebben fogadták el. Minden reggel hajnalban keltek, még az 5 éves kislány is és kilométereket gyalogoltak az iskolába, óvodába. A vízparton végig pompás hotelek sorakoznak, ellentmondásos érzéseket szült bennem, az árvaház és a falu lakosságának életkörülményei, a földön fekvő kisgyermek arcán lebzselő legyekkel és a gazdag európai, főleg angol turisták sokasága. Nekem nehéz volt ezt feldolgozni, gondoltam, az ott élőknek sem lehet könnyű… Megszokták – válaszolták a feltett kérdéseimre, nekik ez természetes, hiszen ebbe születtek bele, nem tudják, hogy akár lehet másképp is.

A legfontosabb, amivel szembesültem az árvaházban a hit ereje, az elengedés művészete. Minden este behívtak a gyerekek a szobájukba az esti imára (ez egy keresztény kis falu), amit ott éltem át, igen… ez az, amiről írni nem lehet, egész egyszerűen, nem lehet szavakba önteni az érzéseimet. Azt hiszem a MINDEN volt és a SEMMI, talán a teljesség érzése pillanatokra, nem tudom, de soha nem felejtem el, azt a kis szobát a gyerekekkel.
A vasárnapi miséken is részt vettem, nagyon élveztem a sok énekléssel és tánccal. Megható volt a mise, ugyanakkor vidám és letisztult, egyszerű, mindenféle díszítéstől és sallangoktól mentes. Valahogy éreztem a tényleges kapcsolatot a Mindenséggel, olyan voltam, mint egy csatorna. Rengeteg beszélgetés, séta, játék a gyerekekkel és csak szívtam magamba a tudást, azt, amit a könyvekből soha nem tanulhatok meg, nem élhetem át. Sokat köszönhetek azoknak a gyerkőcöknek, egy-egy mosolyuknak, rájöttem milyen ingatag lábakon áll a hitem, az önmagamba vetett hitem, valamint gyakoroltam a tényleges elengedést, egy régi lelki csomagomat engedtem ott el…

Érdekes élmény volt, ahogy megszűnt az idő, erre is csak utólag jöttem rá, mikor elindultam hazafelé, mert ott csak a jelenben éltem, a mostban. Hihetetlen, de nem volt. Utólag azt gondolom borzasztó gyorsan telt el az ott töltött idő, mint egy szempillantás, mégis ott tengernyi időnk volt, mindenre jutott, olyan volt, mintha állna.

Kenya rengeteget adott nekem, ahogy telik az idô és bontogatom ki az ott kapott ajándékokat, kezdem felfogni mekkora áldásban volt részem e kontinensen.

 

 

Interjú